Vaskapu vár

Várcsend. Amolyan évszázados.

Ül hegytetőt ölelő fák magányában,

alatta zöld halom mesél halkan,

madarak csicsergő dallamában.

Bodzabozótot ölel a csalán,

rest mogyoró bújik tölgy alatt,

elveszett pénzen csillan a fény,

zörren az avar mókus szalad.

Hadaknak útját lábak taposták,

járta azt bocskor, járta sereg.

Felettük erős kőtorony állott,

benne az idő lassan lepergett.

Korhadt a fa. Széllel telt az árok.

Tűzkakas virradt, acél csengett.

Vér folyt el lassan a kövek között,

s a rozsda elrágta, felfalta a rendet.

Sánc ölelte egykor az udvart.

Az őrzők álmát mély árok védte,

álmukban belepte őket az idő,

még az emléküket is eltemette.

Kerítés helyén némák a bokrok,

de a jövő emléküket visszaperelte,

hol egykor a kőtorony állott,

ma őrt áll az utódok emlékezete.

Ilku Imre (2024)