A halál völgyében

Ősz volt és hidegek voltak már a napok. A levelek pompás színekkel gyászolták az élet körforgásának tovatűnő ciklusát. A bokrokon maradt bogyókról lassú méltósággal cseppentek le a köd könnyei a nedves avarba. Csend ülte meg a hegyoldalban megbújó Vaskapu vár valamikori udvarát. Ha valaki ezekben a percekben igyekezett volna felkeresni ezt az elfeledett helyet, furcsa jelenséggel szembesült volna. Az összedőlt lakótorony tetején, melyet évszázadok pora fedett be, egy férfi állt mozdulatlanul. Mindkét kezével botjára támaszkodott, arcát széles karéjú kalap árnyékolta, szakállán összegyűltek a ködcseppek. Befelé figyelt, a külvilág nem létezett számára. A köveket hallgatta, az egykori vár köveinek dalára figyelt, mely dallamok egy történetet meséltek neki, egy férfiról, kinek gyásza tovább élt az egykori falak maradványaiban. Hosszú percek elteltével a vándor, akit Máténak hívtak, lassú borzongások közepette eszmélt a valóságra. Lelkét teljesen átjárta az a történet, amit az egykori vár szelleme mesélt el neki. Később ezt a történetet tovább adta nekem is, én pedig most tovább adom neked kedves olvasó. Figyelmezz hát jól szavaimra, mert a valóságot olvasod, a valóság emlékeit látod majd magad előtt.

Napnyugta óta virrasztok fenn a magasban mellkasommal nekidőlve a lakótorony széles mellvédjének, meredten bámulva a sötétségbe. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Szemeim az álom és a valóság ösvényeit járják egyszerre. Aztán hirtelen megtörténik az, amire órákon át vártam. Szemben a hegyek fölötti pirkadat, egy új nap eljövetelét ígéri. A csendes őszies időben az idő megállt és megfagyott a világban egy pillanatra. A várat ölelő végtelen erdő már lefektette az éjszaka hangjait, míg a nappal éppen mély levegőt vett mielőtt hozzáfogott volna a dolgához. Odalent a faluban kakasok serege fülelt arra várva, hogy a vezérkakas elkezdje szokásos dalát. A csend szinte tapinthatóvá vált, minden mozdulatlanná dermedt. Végül, az öreg Gyopár asszony baromfiudvarának ura megköszörülte a torkát és világgá kiáltotta: - Jó reggelt! Jó reggelt! Abban a pillanatban sorra szólaltak meg a többiek is. Hol vaskosabb, hol vékonyabb hangon szólt a kórus a pirkadó napot üdvözölve. Az erdő válasza sem váratott magára sokat, szinte azonnal madarak seregeinek éneke felelt kórusban a kakaskukorékolásokra.

Máskor talán élveztem volna ezeket a hangokat, de pillanatnyilag borzalmas hangulatban voltam. Nem volt valami jó kedvem. Az embereim már két napja kerültek. Azóta, mióta hozzávágtam a kezemben lévő ónpoharat Szeplőshöz. De hogy a fenébe ne vágtam volna hozzá – jut eszembe újra – mikor a bolond egyszer csak odaállt elém és igaz, hogy kellő alázatossággal és tisztelettel, de mégiscsak azt közölte velem szemforgatva, hogy asszongya:

- Uram, hogy meg ne sértessem, rossz hírt hozok.

- No mondjad csak fiam – mondtam neki gyanútlanul – mi történt? Tán idő előtt megjött a mi urunk adószedője és még nem volt időtök eldugni mindent? - Szaladt ki belőlem nagy hirtelen viccelődve, de látom rajta, hogy valóban nagy a baj, nincs kedve a játékhoz.

- Uram! - Hebeg még egy kicsit, aztán nagy levegőt véve hirtelen csak kimondja! – Odalent a faluban, meghalt az öreg Ottó, álmában.

Megállt bennem a levegő. Csak néztem rá és az járt a fejemben, hogy hazudik! Biztosan hazudik! Ottó nem halhat meg, ő a barátom már több mint húsz éve. Igaz öreg volt, de nem annyira, hogy ne bírta volna még pörgetni a pendelyt és ha kellett leöntött magába két kancsó bort is egymás után simán. Nem. Nem, nem!

- Hazudsz kutya! – Ordítottam hirtelen magamból kikelve, mikor rájöttem, hogy ilyen hírrel senki sem mert volna elém állni. A következő pillanatban felugrottam a kapu melletti tölgyfa alatti kedvenc lócámról és az asztalról felkaptam az ónpoharat, amit teljes erőből hozzávágtam szegény Szeplőshöz. Tiszta szerencse, hogy nem a fejét találtam el. Ha így lett volna szerencsétlen biztosan ott feküdne most a templomban Ottó mellett kitérítve, de a mi urunk biztosan mellette állt, mert csak a sete vállát találtam el.

Úgy ordítottam, akár egy bika, amit az állásra visznek vágónak! Dühömben asztalokat borogattam és dobáltam mindent, ami a kezem ügyébe esett. Talán a jóisten vezette őrjöngésem közben a lábaimat az lakótorony tetejére. Ott magányomban végül térdre rogyva sírni kezdtem és csak sírtam órákon át. Nem ettem, nem ittam, csak emlékeztem. Emlékeztem egy emberre, aki idegen volt közöttünk, de tudásával és türelmével kivívta magának a barátságomat, amit soha senkinek sem adtam oda csak úgy, ingyen.

Több mint húsz éve már annak, amikor ispán urunk a színe elé kéretett és rám parancsolt, a következő szavakat használva.

- Figyeld a szóm Tok fia Farkas! Családod oly régóta szolgál hűségesen, hogy már a nagyapám apja is tudta, vakon megbízhat bennetek. Szolgám vagy Te, de a legjobbak között is a legjobb. Én most olyan dologgal bízlak meg, ami sokakban fogja hizlalni az irigység disznaját. Figyelj hát rám jól! A napokban érkeztek haza embereim a bajorok földjéről és egy igazi kincset hoztak magukkal. Egy embert, aki ugyan alig beszéli atyáink nyelvét, de a súlyát akkor is csak aranyban lehetne mérni. Ez az ember ismeri a kövek szavát és azt mondják róla, képes vastag falakat és magas tornyot rakni abból az anyagból, amit mások haszontalanként dobnak félre. Kőműves ember, igazi kövekhez értő mesterember. Ottónak hívják és Te, a hátralévő életedet azzal fogod tölteni, hogy óvod mindentől, míg a király óhaját nem teljesíti.

Itt megállt a mondandójában és szemeivel úgy meredt rám, mint aki a másik lelkének a mélyébe lát és olvas is abban böcsülettel. Engem figyelt, hű szolgáját és közben biztosan járt is valami abban a csavaros fejében, de én figyelmesen álltam tekintetének súlyát. Végül elmosolyogta magát, szembefordult velem, a vállaimra rakta mindkét kezét és így folytatta.

- Sok marhámba került a tudása, hát féld az életét a magadénál is jobban. És most elmondom neked, amit királyurunk parancsolt. Várat fogsz ezzel az Ottóval építeni. Olyan várat, amivel uralhatod a Szőnyt Fehérvárral összekötő hadi út Fehérvár feletti részét. Ahol be lehet szedni az adót és azt biztonságban lehet őrizni. Irög falu felett a hegyoldalban fogsz építkezni, az jó helye lesz az őrzőknek. Ehhez a munkához megkapod tőlem a falu népét, amit az építkezést követően is alád rendelek, így a vár népe semmiben sem fog hiányban szenvedni. Rád bízom hát ezt a feladatot, mert tudom, hogy nem fogsz csalódást okozni sem nekem, sem királyurunknak.

- Elfogadom a feladatot Uram! – vágtam rá szinte azonnal, ahogyan elmondta parancsát. Egyetlen dolgot kérdeztem még tőle. – Mikor indulunk?

- Ezt már szeretem ecsém! – Nevetett fel hangosan, majd elsorolta a részleteket és én másnap reggel már úton is voltam négy marok válogatott emberrel és Ottóval az oldalamon.

Így kezdődött minden. Akkor még nem tudtam, hogy Ottó nemcsak kőművesmester, hanem afféle filozófus is, akinek a kövek mellett az emberek szíve-lelke is a mestersége volt. Kezdetben alig értettük meg egymást. A szavak nehezen találtak utat köztünk, de Ottó tekintete, mozdulatai és makacs kitartása egyre inkább azt sugallták, hogy bízhatok benne

Ahogy felépült a vár és utána teltek az évek, úgy vált kapcsolatuk a kezdeti távolságtartásból, igazi barátsággá. Nem egyszer éjszakába nyúlóan üldögéltünk a készülő torony árnyékában, egy korsó bor mellett, és beszéltünk a világról. Ő a kövek időtlenségéről mesélt, én a harcokról és a véráztatta földekről, melyeken atyáink jártak. Ő mondta ki először, hogy a vár nem csupán falakból és tornyokból áll, hanem azokból az emberekből is, akik védik azt, és akik a biztonságért hálát adnak a teremtőnek zavaros időkben.

Most pedig nincs többé. Ottó elment, és vele együtt valami belőlem is távozott. Nemcsak egy kőművesmestert vesztettem el, hanem azt az embert is, aki a legnehezebb időkben is képes volt reményt hozni nekem és a falusiaknak is, és a barátot, aki velem közösen hordozta dolgaink súlyát.

Rengeteg minden kavargott még a fejemben, de tudtam, nem maradhatok tovább magányommal kettesben idefent. Le kell mennem a toronyból a várba, onnan meg a faluba, hiszen aznap kora reggel még vár rám egy végső búcsú, egy temetés. De azért, ha csak dacból is, vártam még egy kicsit. Megvártam, míg a hegyek fölött lassan teljesen megfesti az eget a hajnal vöröse, majd felnyitottam a toronyba vezető csapóajtó tetejét és elindultam lefelé. Először a szobámba mentem, ahová már szaladt is a szolgálatomra rendelt menyecske. Friss hideg vizet öntött a mosdótálba, amivel alaposan megmostam magam. A hideg víz valamennyire elterelte a gondolataimat és erőt adott a nap folytatására. Ételt is kínált a szentem, de nem tudtam volna egy falatot sem magamhoz venni, így elküldtem őt a dolgára. A legdíszesebb ruhámat öltöttem magamra. Fegyvereimet nem vittem magammal, azzal csak a barátom emlékét bántottam volna meg, aki az életet szerette s nem a halált. A várudvaron ekkorra már ott sorakozott az összes emberem szépen felöltözve. Élükön ott állt, egyenes gerinccel szegény Szeplős, aki meredten bámult maga elé. Odaléptem hozzá csendben és így szóltam hozzá.

- Szeplős fiam! Nem akartam! Ne haragudj rám, de a hír, amit hoztál, rettenetesen érintett. De tudod te ezt, hiszen ezért nem engedted meg másnak, hogy közölje velem. Így volt?

- Így volt uram! Féltem, másban nagyobb kárt tesz, mint bennem. Vessük inkább a feledés mögé, ami történt.

Nem mondtam neki semmit, mit is mondhattam volna. Megöleltem jó erősen és ebből hű emberem értett is mindent.

- Most pedig válogasd ki a legényeket. Öten itt maradnak, a többiek lejönnek veled és velem Irögbe, a temetésre.

Mire leértem az embereimmel a faluba ott már gyülekeztek a falusiak nem messze a templomtól. Mindenki eljött, még a betegek és a gyerekek is. A szél alig rezdült és még a fák is mélyre hajtották ágaikat tisztelegve egy ember emléke előtt. Megindultam a templom felé és az emberek lassan követni kezdtek. A templomkertbe lépve az ajtóig vezető út két oldalán fakeresztek és egyszerű hantolt sírok sorai között vezetett az utam. Bonifáciusz atya, akit Fehérvárról küldött közénk néhány éve a káptalan, az ajtó előtt ravatalozta fel egyszerű fa koporsóba Ottó testét. A koporsót faragott díszek ékítették, amelyet a falubeliek készítettek tiszteletük jeléül. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindenkinek volt egy jó szava róla, ahogyan körülöttem csendben beszélgettek. A kőműves, aki otthont adott a falunak; a mester, aki megmutatta, hogyan lehet a világ köveiből erődöt, templomot, házat emelni; a barát, aki sosem felejtette el megosztani a bölcsességét másokkal.

A harang mély hangja törte meg a halk mormogást, amikor eljött az indulás ideje. Bonifácius atya, csendre intett mindenkit. Ő is nagy tisztelője volt Ottónak, hiszen az Ő segítségével sikerült neki az évek alatt a templomot kőtemplommá átépítenie. Magas, vékony alakját valami ősi méltóság lengte körül, ahogy megállt a gyászolók előtt, majd elindult a sír felé. A kora reggeli pára ködös leplet borított a környékre, mintha maga a természet is gyászolt volna. A koporsót négy markos legényem vitte saroglyán előttem az atya után.

Ottó egyszerű fakereszttel jelzett sírja a templomkert keleti sarkában, egy hatalmas tölgy alatt kapott helyet. Az a tölgy talán annyi idős volt, mint maguk a kövek, melyeket Ottó mesterkézzel illesztett össze a vár falaivá. Legényeim a tölgy alá helyezték a koporsót, a sír mellé. Köréje álltak a falusiak, míg én a nyitott, még üres sír mellé álltam, fájdalomtól összetörve, mégis méltósággal.

Bonifáciusz atya felemelte kezeit, és mély, öblös hangján megkezdte a szertartást. Latin szavakkal áldotta meg Ottó testét, aztán a fiúk leeresztették a koporsót a földbe. Ekkor az atya a gyászolókhoz fordult, és anyáink nyelvén szólt hozzánk, melyet maga is csak az utóbbi években tanult meg igazán.

- Fiai és leányai e földnek, barátai és testvérei Ottónak, most halljátok meg a szót, mely az elmúlás tanítását hozza el néktek.

Előlépett, mély lélegzetet vett, és lassan, ünnepélyes hangon kezdte meg halotti beszédét. Szavai, akárcsak egy ősi dal, megpendítették a lelkek húrjait.

- Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk: csak por és hamu vagyunk. Mennyei kegyelemből teremté Ádámot az embert a mi Urunk, és adta neki a paradicsomot házául. És mondta néki: "Ádám, minden gyümölcsét éljed e háznak, de a tiltott fa gyümölcsét ne éljed!" És mondá Ádám az Úrnak, "Mért ne ennék?" és megszegé teremtője parancsolatját.

Az emberek síri csendben hallgatták. Az atya hangja betöltötte a reggeli levegőt, szavai minden jelenlévőt áthatottak.

- E világnak válságában esünk, és ez halálnak zamatját ízleljük. Látjátok szemetekkel, feleim, Ádám fiait: mik vagyunk? Csak por és hamu vagyunk.

E szavak után az atya letérdelt, kezével a földre mutatott, majd keresztet vetett. A gyászolók, egyenként, maréknyi földet szórtak a sírra, miközben csendesen mormolták imáikat.

Ahogy a föld lassan betakarta a koporsót, úgy zárult le a fejezet Ottó életében, de úgy kezdődött el egy új is a miénkben. Ottó már nem volt többé közöttünk, de a kövek, melyeket kezei raktak, és a tanítások, melyeket nekem és másoknak hagyott, örökké itt maradtak.

A szertartás végén odaléptem Bonifáciusz atyához, aki a szemembe nézett, és csendesen ezt mondta:

- Ottó élete kő volt, Farkas. Szilárd, biztos alap, melyre várat lehetett építeni. Éld úgy az életed, hogy méltó légy a barátságára.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. Ottó emléke nem pusztán a kövek között él majd tovább, hanem minden döntésben is, melyeket a jövőben meghozok.

Ilku Imre (2024)

A novellában olvasható halotti beszéd, a XIII. században keletkezett "Halotti beszéd" felhasználásával készült.

A Halotti beszéd és könyörgés a legkorábbi latin betűs magyar nyelvű szövegemlék. Keletkezése 1192 és 1195 közöttre tehető, III. Béla uralkodásának végére. A szöveg egy latin nyelvű egyházi könyvben, az úgynevezett Pray-kódexben található, amit valószínűleg a Borsod vármegyei Boldván, az Árpád-kori bencés monostorban írtak. A szöveg összesen 190 magyar szót őrzött meg. A kép, a lap tetején, részlet a kódexből.